Családmesék – Nagymamás, Lincsis történetek 4.

Na most egy kis Lincsizés. Lincsinek egyébként csak kizárólag a háta mögött hívtuk. Hivatalosan Linus néni volt. (Pedig lehet, hogy nem is haragudott volna, végül is ez a szeretet, meg bizalmasság jele, nem?)

Gondolkodom, hogy mikor történhetett, de csak azon a nyáron, amikor hazajöttem a szaniból. Azért bizonytalankodom, mert ezek szerint Hugit, még 6-7 hónapos korában is bepólyálták néha. Talán azért, mert így könnyebb volt fogni. Szóval Lincsi valamiért kislánypárti volt, a fiúkkal nem volt kibékülve. Ő üldözte őket minden apróságnak tűnő dologért, Ők meg ott törtek borsot az orra alá, ahol tudtak. Na, hát ez is egy olyan eset volt. Linus néni, egyik kezében a sámlival, másikban a pólyás Hugival kivonult a diófa alá, hogy majd ott a jó levegőn elaltatja. Letette a sámlit, eligazgatta, aztán nekiveselkedett, most már a két karján fekvő babával a leülésnek. Már éppen leért volna a feneke, amikor az Öcsi hopp, kirántotta alóla a sámlit. Ő meg szegény, gyerekestül lenyekkent a fenekére a földre, a lába fellendült az égbe, de a Hugi biztonságban volt, a finom puhaságban. Ott jajgatott, míg Anyu ki nem ért, és fel nem húzkodta nagy nehezen.

Lincsi a kislányokat jobban szerette, mint a kisfiúkat. Szerintem soha korábban nem vetemedett arra, hogy kevéske pénzéből ajándékot vegyen valamelyik gyereknek. Vagy a Hugi első születésnapjára vagy karácsonyra vett egy hatalmas rongybabát, akinek az arca vékony kaucsukból volt. Nagyon jól nézett ki, szép átlátszós fedelű dobozban volt. Ezen felül még varrt és ki is hímzett Huginak egy előkét, és abból a részből, ami az anyagból a nyakánál leesett, az én javaslatomra csinált egy ugyanolyat a babának is. Azt aztán többször rá kellett próbálni.

Szerintem Ő meg én legalább annyira örültünk az ajándéknak, mint majd a leendő gazdája. Először is nem bírta ki, és megmutatta nekem. Ha már egyszer megtörtént, nem tagadhatta meg többet. Azután, szerintem heteken keresztül, szinte naponta eljátszottuk a mi kis titkos szertartásunkat. Belopództam hozzá, Ő székre állva lehalászta a szekrény tetejéről a dobozt. Letette nekem a kis asztalra, és kinyitottuk a doboz fedelét. Engem borzasztóan vonzott az a rugalmas kaucsuk. Muszáj volt a baba orrát, állandóan benyomkodnom.

Egy idő után, gondolom elfáradt ott az anyag, és a horpadás nem ugrott vissza magától. Na, volt nagy riadalom, most mit csináljunk? Végre eszébe jutott a mentő ötlet, előkapott egy varrótűt, azt alászúrta az orrocskán a horpadásnak, és azzal kipattintotta. De nem volt ám elég tanulság ez az egy eset, még jó párszor megtörtént, míg eljött az átadás ideje. Hát, mit mondjak, szegény baba, jó pár tűszúrást viselt az orrán. Még szerencse, hogy a Hugi olyan kicsi volt, és nem észlelte azt a szépséghibát. Így utólag belegondolva, fogalmam nincs, honnét volt Lincsinek annyi türelme hozzám.

Volt még egy szertartásunk. Lincsi minden reggel ment a templomba. Útközben a piacon beadta a tejeskannáját, hazafelé jövet meg telitöltve felvette. Itthon kiöntötte az egészet egy agyagköcsögbe, és egy ruhaszalvétával letakarva berakta a hűvös szobába. Nyáron talán a spájzba. Délután, miután végigmondta a rózsafüzért, eljött az uzsonna ideje. Elővette a tejet, ilyenkor már feljött a tetejére a tejszín. Azt szépen lekanalazta, és berakta a rézüstbe, a tejcsit meg felforralta. Minden délután tejszínes tejeskávé volt a menü. Én akármilyen hátul voltam az udvarban, a habverő hangját biztosan meghallottam, és már rohantam is befelé. Az én egyedüli privilégiumom volt a habüst kinyalása. Az az igazság, hogy néha visszapottyant még egy-egy egész kanál tejszín is.