Családmesék – Nagymamás, Lincsis történetek 2.

Volt még egy eset, szenteste vagy aznap délután volt. A kicsik kinn rendetlenkedtek a konyhában, de engem nem tudott lebeszélni Nagymama, így beültünk a sötét szobába, szokás szerint a kályha mellé. Szegény Jézuska, kiszorult a hideg fürdőszobába karácsonyfát díszíteni. Persze ezeket már jóval később raktam össze magamban. Én már nagyon izgultam. Állandóan félbeszakítottam a mesét is. Mikor jön már, mikor jön már. Mondhatott Ő akármit, hiába mondta, hogy szegény Jézuskának nagyon sok a dolga, még az is lehet, hogy hozzánk akkor ér ide, amikor már régen alszunk. Én csak füleltem, és nem hiába. Egyszer csak valami suhogás félét hallottam az ajtó felől.

Nagymama, Nagymama, itt a Jézuska, gyorsan-gyorsan, kapcsoljuk fel a lámpát, hátha meglátjuk még. Persze Nagymama visszatartott, dehogy van itt, én nem hallok semmit. Bennem nagyobb volt a félsz, mint a kíváncsiság, egyedül nem mertem odamenni a kapcsolóhoz. Nagymama meg szépen kivárta, míg elmúlt a veszély, akkor aztán odaballagtunk az ajtó mellé, na kapcsold fel, meglátod, hogy nincs itt semmi. Hát volt, ott volt a gyönyörű karácsonyfa, alatta az ajándékokkal.

Na ugye megmondtam, tudtam én, hogy itt járt. És megint nem láthattam a Jézuskát.

Ha már a karácsonynál tartunk, már akkorák voltunk, hogy hittünk is a Mikulásban meg a Jézuskában, meg nem is. Tudni kell, hogy az egy szem szobánk teli volt ágyakkal. Nekem akkor már saját ágyam volt a szoba ajtóval szemben, az ablak alatt. Annak a hátsó végében volt a karácsonyfa. Egyik éjjel valami motoszkálásra ébredtem a fejem felől. Nagyon megijedtem, elkezdtem kiabálni: Anyu, van itt valaki! Anyu szegény álmából felriadva kislámpát fel (ez teljesen ösztönös mozdulata volt, szerintem a keze magától odatalált), és mit látunk?, az Öcsi ott áll a kis szürke hálóingében, egy félbemaradt mozdulat közepén, és azt mondja: nincs is angyalka, nem is ütött a kezemre. Ti. azért, hogy ne kopasszuk meg első napokban a karácsonyfát, meg hogy beosztással együk az édességet, az volt a rend, hogy a fáról csak Anyu veheti le a szaloncukrot, mert ha valaki más tenné, kinyúl az Angyalka, és ráüt a kezünkre.

Eszembe jutott még egy karácsonyos sztori. Azért, hogy Apu a szobában nyugodtan díszíthesse a fát, minket Anyu mind a hármunkat bepakolt a konyhában a már említett horganyzott fürdőkádunkba. Ott órákig el tudtunk pancsolni. Időnként pótolta a meleg vizet,hogy meg ne fázzunk, meg különben is meleg volt, mint a pokolban. A kádat a fűrészporos kályha előtt helyezte el. (Ajaj ezt is el kell mondani), szóval, mikor kész volt a fa, Apu beszólt Anyunak, hogy szedje elő (az általunk ismert rejtekhelyről) az ajándékokat. Mi meg kihasználva, hogy egyedül maradtunk, valami nagyon jót akartunk cselekedni titokban,hogy méltán kiérdemeljük az ajándékot. Gyorsan ki a kádból, nagyjából megtörölköztünk, és felvettük a kikészített ruhákat. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy a kádat is ki kéne üríteni. Hát, hogyan kell kiüríteni? Egyszerű, kihúzzuk a dugót. Amikor megtörtént, rögtön láttuk,hogy valami nem stimmel, de ijedtünkben csak álltunk, az egyre emelkedő vízben. Szegény Anyu. Amúgy is hullafáradt lehetett az ünnepi sütés-főzéstől, most meg kezdhette a víz felszedegetését. Persze, amíg a konyha rendben nem volt, nem jött a Jézuska. De nagy csodálkozásunkra, más büntetés nem volt. Még ajándékot is kaptunk.